ONLY THE BEST IS GOOD ENOUGH

A kandalló kővel, kerámiával, samottal, szigetelőanyaggal, vagy más burkolattal körülépített fűtőberendezés. A kandalló tűztere készülhet öntvényből, vagy öntöttvasból, lemezből, vagy samottból. Készülnek zárt és nyitott kivitelben egyaránt. Főként lakások, vagy házak fűtésére használják. Légfűtéses és vízteres változatban is kaphatóak 4-30 kW közötti teljesítménnyel. Ritkán, de előfordulnak hagyobb teljesítménnyel is. Fűtőértéke és nagy hatásfoka mellett megjelése és kialakított hangulata egyaránt hozzájárult elterjedéséhez.

A kandallo tűzterében a használat során keletkezett füstgázt kéményen keresztül vezetik el az égéstérből. A kémény készülhet saválló acélból, vagy kerámiából. A kémény és a kandalló kialakításának és építésének körülményeit törvényben szabályozzák. Annak érdekében, hogy a kandalló ne égesse a beltér levegőjét, ajánlott az égéstérbe a külső levegő bevezetését kialakítani.

A kandallók története egészen az őskorig vezethető vissza, amikor is az ősember a kunyhójában, vagy barlangjában tűzhelyet állított fel. A tűzhely körül melegedett fel, vagy épp sütötte meg a betevő falatot. Körülbelül 40 – 45cm mély gödröt alakított ki, melyet kövekkel rakott körbe. A barlang tetején nyílást hagyott szabadon, melyen keresztül távozott a füst. Később a görög korban megjelent a padlófűtés.

A padlóbal elhelyezett csőrendszerben a vizet szén tüzelésével fűtötték fel. A római korban megjelentek a családi tűzhelyek és a hypocaust rendszerek, melyek a pincében elhelyezett kemencék hőjét kéményrendszerek segítségével a fűtendő helyiségekbe vezették. A mai néven ismert kandallók a 13. – 14. században jelentek meg Nyugat – Európában. Ekkoriban javarészt nyitott kandallókat építettek, melyek minimális hő leadására voltak képesek. Inkább presztízs értékük volt, mintsem fűtőértékük.

A középkorban a kandallók már két különböző fajtája terjedt el Európában. Míg Nyugat – Európában inkább a klasszikus kandallók terjedtek el, addig Kelet – Európában inkább a cserépkályhák hódítottak teret maguknak. A huszadik század második felétől sokkal elterjedtebbekké váltak a kandallók. Franciaországban elkezdődött az öntvény tűzterek gyártása, mely elérhetővé tette a kandallókat a polgári réteg számára is.

A régi típusú nyitott tűzteres kandalló teljes egészében építési munkával készült. Tűztere samott téglákból készült, kívülről kerámiával vagy más építőanyaggal borították. Füstcsövét füstjárat nélkül egyenesen a kéménybe kötötték. Csak a későbbiekben alakult ki a zárt tűzteres megoldás, amikor egy öntvény, vagy lemez tűztérbetétet körbefalaztak és a nyitott kandallóhoz hasonló módon díszítettek.

A tűztérbetét feletti falazott rész légtérből áll, amelyen szellőző nyílás található. Ezen a nyíláson keresztül a kandalló tűztérbetét konvekciósan fűti a helyiséget. A vízteres tűztérbetétek a központi fűtésre köthetőek, így egyidejűleg akár több helyiség is fűthető velük. Működési elvük gyakorlatilag megegyezik a fatüzeléses kazánok működési elvével. Az idők során a kandallók szabályozása sokat fejlődött.

Az elsődleges égési levegő kialakítása alap kritérium volt már az első zárt kandalló tűztereknél is. A 20. század végén társult hozzá a másodlagos (szekundér) égési levegő bevezetése, amely az égés hatásfokának javítása érdekében lettt kialakítva. Napjainkban a modern kandalló betétek már harmadlagos (terciális) levegő bevezetéssel is rendelkeznek, hatásfokuk pedig a nyitott kandallók 30% – os hatásfokával szemben elérik akár a 90% – os hatásfokot is. A káros anyag kibocsátás minimalizálása érdekében a legmodernebb kandalló tűztérbetétek szabályzását vezérlő elektronika irányítja.